Bejelentés



Elektronika és egyebek
Tanulj, csináld, élvezd

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.







Egy mindenkiért...

Egy mindenkiért, mindenki egyért A hatvanas években játszódik a történet, amikor az ifjúság még szervezett volt, a tanulók kék köpenyt viseltek, dúlt az idealizmus, és az iskolákban mindenki világmegváltónak készült. A helyszín egy Duna menti kisváros, patinás gimnáziumával, varázslatos természeti környezetben. A tanulók csak egy része helybeli, majdnem a fele a környező falvakból jár iskolába minden nap. A fiatalok egy szélsőséges csoportja kívül esett minden szervezeti formán, csupán önszerveződéssel képeztek egységes bandát. A tagok különböző korúak és bőrszínűek voltak, néhányan aktívan sportoltak is közülük, jellemző módon csak küzdősportokban jeleskedtek. Elvük az volt, hogy a tintanyaló, nyámnyila, beképzelt gimnazisták veszélyeztetik szabadságukat, ezért ahol lehetőség nyílik rá, meg kell őket rendszabályozni. Vezérük egy tizenhat éves , erős testalkatú fiú volt, akit valamiért a többiek egyszerűen Csikasznak szólítottak. Sokszor elpáholták a csellengő gimnazistákat, többnyire öt-hat fős csoportban támadtak, és egy-egy alaposabb veréssel megelégedtek, veszélyesebb akciók nem voltak. Egy keddi napon az utolsó óra lyukasra sikeredett a harmadikosoknál, kihasználva a nem várt szabadságot Béla és Pista, akik nem csak osztálytársak, de barátok is voltak, sétára indultak a kisvárosba. Az iskola mögötti kisutcán indultak útnak, suttyomban el akartak szívni egy-egy cigarettát, és nem lett volna kellemes találkozás valamelyik tanárral, ha égő cigaretta van a kezükben. Még rá sem gyújtottak, amikor észrevették, hogy a félelmetes banda két tagja éppen feléjük tart. Kitérni nem volt hová, elszaladni szégyen, így bátran haladtak végzetük felé. Közelebb érve látták, hogy Csikasz mellett egy alacsony fickó, Dugó slattyog, akiről köztudott volt, hogy bunyózni jár a városi egyletbe. A vezér egyből intézkedett, szólt Dugónak, hogy tiéd a véznábbik, én majd elintézem a másikat, Bélát. Megkezdődött a küzdelem, a kis bokszoló körbe ugrálta Pistát és szurkálgatott. A tanuló arra számított, hogy legalább egyszer eltalálja a nála fejjel alacsonyabb emberkét, és attól biztosan kifekszik, de nem jött össze. Olyan ügyesen hajlongott és ugrabugrált a kis fickó, hogy nem tudta megütni. Pista szeme viszont felrepedt, mert egy gyenge, de súrlódó ütés érte, enyhén vérzett. Ennél a pontnál a másik párosnál befejeződött a viadal, Béla egy váratlan jobb egyenessel a földre küldte a bandavezért. Az egyedül maradt Dugó nem vállalta a további küzdelmet, elfutott az utca vége felé, bizonyára segítséget akart kérni a többiektől. Béla és Pista ezt már nem várhatták meg, jobb híján egymást segítve átugrották az iskola magas hátsó kerítését, és visszamenekültek az udvarra. Az iskolában még voltak tanulók, akik kíváncsiak voltak, hogyan lett Béla és Pista ennyire zilált, és hát feltűnő volt Pista vérző szemhéja is. A két főhős elmesélte a kalandot, amely a hallgatóságban nagy felháborodást keltett, már a sokadik eset volt, hogy megtámadták a gimnazistákat. A hír másnap tovább hömpölygött, nem volt olyan tanuló, aki nyugodtan fogadta a hírt, mindenki bosszúra szomjazott. Megbeszélték egymással, hogy alkalom adtán az egész iskola egyöntetűen fellép ellenük, alapos figyelmeztetésbe részesítik a bandatagokat. Megbízták Bélát és Pistát, kémleljék ki, mikor vannak együtt a híd közeli búvóhelyükön a bandázók. Csütörtökön már jelezték is, hogy a nagyszünet alkalmas lesz az akcióra, együtt vannak a galád csapat emberei. Kicsengetéskor megindult minden osztály apraja-nagyja a lejtős Duna parti úton, az egész parkot ellepték a kék köpenyes diákok, félelmetes tömeg vette körül a híd lábánál tanyázó bandát. Fiúk, lányok vegyesen, hangosan fenyegetőzve zsibongtak, majd Béla előlépett, és a megszeppent banda felé fordulva kivárta míg alábbhagy a lárma, aztán rákezdte: - Most laposra verhetnénk mindenkit a hordából, esélytelenek vagytok ezzel a tömeggel szemben. Nem tesszük, mert mi embernek készülünk, de az ilyen majmokat nem tűrjük tovább, ez tényleg az utolsó figyelmeztetés: ha ezek után bármelyik iskolást bántani merészelitek, újra eljövünk, de akkor már nem csevegni. Nincs irgalom, ha még egy tanulót bántódás ér. Remélem, megértettétek. - Rendben. – mondta Csikasz – békén hagyunk benneteket, ha ti sem provokáltok többé. - Miféle provokációról beszélsz? - A megjelenésetek, a szövegetek, a modorosságotok, a fennhordott orrotok, soroljam még? - Olyan dolgokat sorolsz, amit jellemhibáknak hívnak, és ez egyénenként változó. Lefogadom, hogy nálatok ugyanilyenek az emberek. - Sakk-matt! Sok lúd disznót győz, ezentúl jófiúk leszünk. Visszaáradt a diáktömeg az iskola felé, mindenki büszkén lépkedett, és lelkesítette őket, hogy ki mertek állni együtt, egymásért, sokan most találkoztak először a félelmetes tömeg erejével, nagyszerű érzés volt végig nézni a diákhadon. A hatás sem maradt el, néhány évfolyam lefutott úgy, hogy híre-hamva sem volt az összetűzéseknek, a kék köpenyesek nyugodtan mászkálhattak a kisváros zegzugos utcáin. Néhányan azzal magyarázták, hogy időközben Csikaszt lecsukták garázdaságért, de ez legfeljebb része az igazságnak. A banda továbbra is létezett, de a közös akció elrettentette őket attól, hogy a tanulókkal kötözködjenek. Ilyesfajta „forradalom” azóta sem történt a kisvárosban, a tanulók több nemzedéke adta tovább egymásnak a történteket, sokan a mai napig nem felejtették az embert formáló időket. Időcsapda Az öreg Szabó Jani nyugdíjas éveit töltötte, ami igen szerencsésen alakult, mert a hobbija segített megőrizni frissességét, mozgékony maradt a sok kirándulástól, kerékpározástól. A minap is rótta az erdei utakat, tekerte a bringát a gödrökkel teli földúton. Épp egy tisztás mellett haladt el, amikor felfigyelt rá, hogy a szokásos félkör alakban egy csomó gomba terem a területen. Megállt, a bicajt kitámasztotta, aztán közelebb hajolt, hátha felismeri a fajtáját, és szed belőle egy levesre valót. Csiperkének nézte, és kezdte szedegetni a kerékpár kosarába a szebbeket, mikor lódobogást hallott. Odaugrott a kerékpárhoz, ami félig az útra lógott, és beljebb húzta. Az erdő sarka mögül előbukkant egy csapat lovas, amint közelebb értek, feltűnt Janinak, hogy érdekes régi öltözetet visel valamennyi lovas. Az éllovas még zászlót is lengetett, melynek pajzsán oroszlánok marakodtak. Biztosan március 15.-i felvonulásra gyakorolnak, vélte Jani, és illendően köszöntötte őket. - Adjon a jó isten uraim! - Iszen tü ki lészen?! – dörren vissza a legdíszesebben öltözött lovas. - Jól adja – vette a lapot Jani – Kiszera méra bávatag! - Oszt ten miféle nyelvön karattyolsz? - Jó uram, hát nem ismered? A tiéden, magyarul. - Vasra véle oszt cipejjétek! – adta ki az utasítást a legfőbb úr. Jani tiltakozott, kapálódzott, de két marcona katona megragadta, aztán az egyik maga elé rakta keresztbe a nyeregkápa előtt, mint egy zsákot. A kerékpár se maradt ott, ugyanolyan sorsra jutott, mint a gazdája. Sebes vágtába kezdett a csapat, Jani feje a ló oldalát verdeste, a por a szemét csípte, prüszkölt és köhögött az út alatt. Szerencsére hamar megérkeztek egy kastélyba, ahol rögtön tömlöcbe is zárták járművével együtt. Később egy terembe vitték, ahol szintén különféle középkori ruhában ücsörgő embereket látott. Furcsa ómagyar nyelven faggatni kezdték, hogy honnan jött, rokona-e az ördögnek, vagy maga is az, miféle ruhát hord és mi az a kajla kerekes szerszám, amit magával hozott. Jani mindenre válaszolt, de a válaszok nagy részét meg a vallatói nem értették. Sokat faggatták a kerékpárjáról, végül elkérte és ott a teremben felpattant rá, aztán körözni kezdett vele. Volt, aki hányta magára a keresztet, mások megnémultak, de mindannyian kimeredt szemmel bámulták, mint valami csodát. Mikor azzal hozakodott elő, hogy ez náluk egy mindennapos közlekedési eszköz, többen fújoztak, és hazugnak titulálták, mígnem a főnök megkérdezte, hol az a föld. - Hát itt, magyarhonban, Adony a község neve. A főnök, mint később kiderült gróf Zámbó Miklós, még sokáig faggatta minden féléről, hogy ki a királya, melyik földesúr birtokán lakik, mi a foglalkozása, meg ilyenek. - Jó uram, áruld már el melyik esztendőben élünk? – kérdezte végül Jani, mert már ő sem értett semmit. Az egyik egyházfi válaszolt, szerinte most vagyon az úr 1374. esztendeje, ezt még egy naiv parasztnak is tudni kéne. Janinak hiányosak voltak a történelmi ismeretei, de az rémlett neki, hogy ez idő tájt Lajos király ülhetett a trónon. Elkiáltotta magát:Isten éltesse Lajos királyt! Erre valamennyien fölálltak a teremben és méltóképpen köszöntötték ők is a nagy királyt. Már kezdték azt hinni, hogy Jani mégiscsak egy rendes ember, mikor a szerencsétlen elkezdett mesélni arról, hogy ő a kétezres években él, nincs király, csak kormányfő, és ő egy nyugdíjas, aki már nem dolgozik, de az állam eltartja. Ez betette az ajtót, végképp megszállottnak hitték, és a gróf úgy rendelkezett, hogy ez annyira hihetetlen eset, hogy zavarja a normális életmenetet, ilyen nincs, tehát nem is lehet. Holnap reggel végezzék ki Janit, égjen máglyán, mint eretnek, az ördöngös szerkezetet meg az udvari kovács olvassza be azonnal, semmi nyom nem maradhat az esetről. Visszavitték a tömlöcbe, ahol még egy éjszakát aludhatott, le is hajtotta fejét a szalmára, és mély álomba merült. Másnap felébredt, de nem a szalma volt a feje alatt, hanem egy út melletti fűcsomó. Amint felnézett, megint lovakat látott, de a lovasok körülötte ácsorogtak normális öltözékben, őt bámulták. - Na, már éledezik. – állapította meg az egyik fiatal fiú, egy másik meg vizes kulacsot tolt az orra alá. - Igyon papa, ettől majd biztosan magához tér. Valóban jobban érezte magát, a kulacsban jóféle vörösbor lapult, alaposan belekortyolt az öreg. - Lesz égetés? – kérdezte Jani a fölé hajlót. - Hogy mi?! – bámulták értetlenül. – Itt találtuk magát elterülve a biciklije mellett, azt hittük elesett és attól lett rosszul. Jani elmesélte, hogy utolsó emléke szerint a gombákat vizsgálta itt a tisztáson, mikor jöttek a lovasok, akkor nyúlt a bicajáért, odébb akarta állítani. Utána érthetetlen időtörés érte, egy más korban el akarták égetni. Az egyik lovas szerint az öreg beverte a fejét, és rosszat álmodott. A másik lovas, már idősebb korú, mondta, hogy ő botanikus, van egy hipotézise. Odament a gombákhoz, és tisztes távolból beleszagolt a levegőbe. - Pszihocibin. Ez a gomba a csengettyűfélék családjába tartozik, és kábító anyagokat tartalmaz, amely kigőzölögve a közel hajolókat hallucinációkra készteti. Az öreg tehát igazat mondott, a gombától egy olyan világba csöppent, amit a képzelete épített fel. Nem gond, rövid időn belül regenerálódik, ugyanúgy, mint aki LSD-t vesz be. A tanulság az, papa, hogy óvatosan a gombákkal, ha most nem jövünk, és maga a gombák közé esik, talán itt is ragad, legfeljebb egy kiadós eső térítené magához, vagy esetleg egy másik erre járó ember. Jani felfogta, mi történt, hálálkodva köszönetet mondott, aztán elbúcsúztak egymástól, a sportoló lovascsapat továbbállt, a por se maradt utánuk. - Ma sem lesz gombaleves – morgott magába Jani, aztán felpattant a drót szamárra, és haza kerekezett. A kozmosz kincse Kétezerhetvenötben jött el az idő, hogy a föld vezető szervezete az UGO kipróbálhatta erőit és eszközeit a kozmoszban, ércbányászokat küldhetett egy aszteroidára. .A feladat könnyűnek ígérkezett, mivel a meteorit alig szennyezett platinából állt, ráadásul a pályája. egy ponton negyvenezer kilométerre megközelítette a földet. Az eszmei irányítók úgy kalkuláltak,hogy a kilenc fős legénységet tizennyolc hónapi ellátmánnyal indítják útba, ebből az odautazás alatt hat havi készlet fogy, négy hónapig dolgoznak, a többi vésztartalék maradhat,mert a visszaút földközelben mintegy két órányi időt vesz el összesen. A kijelölt legénység bányászokból állt, .mindössze egy hónapos gyorstalpalón kaptak ízelítőt a teherhajó vezetéséből. Csak a kapitány volt profi űrhajós, ő már a holdat is megjárta. Annak ellenére, hogy egy kis európai városban, Baján született, világszerte ismertté vált, ő volt Kardos Péter, egy magyar polihisztor., leleménnyel és vakmerően röpködött a kozmoszban. A küldetés jól indult, könnyedén eljutottak az aszteroidáig, néhány kör után megfelelő leszállóteret is találtak. Kirakodták a gépeket, a helyükre pedig kényelmesen betelepültek, szinte mindegyiküknek jutott egy kis kuckó. Ilyen formán nem volt szükség külső bázisra,a teherhajó előnyös szállásnak bizonyult. Gyors ütemben haladt a bányászat, a tiszta fémet laza kőzet fogta össze, robbantásra is csak a hátsó peremen volt szükség.. Apró gondnak tűnt, hogy a térfogat változása, és a piciny bányászati robbantások következményeként a pálya kis mértékben módosult, mintegy tízezer kilométerrel távolabb halad el a föld mellett a maradék. Az utolsó napokban már a hajó alól is kitermelték a fémet, egy rakás kőhalom maradt a meteoritból. Ekkor kezdték a hóhért akasztani, egy másik meteorit érte be őket, amely apró kőzetekből állt, és a kavicsok kétszer olyan gyorsak voltak mint az űrhajósok. Valamennyire. védte őket a teherhajó burkolata, de több helyen is átlyukadt, szökni kezdett az oxigén. Mire végeztek a javítással,kiderült, hogy csak egy havi készletük maradt, a hazaút pedig még mindig vagy két hónapig tartott, akkor is ha ücsörögnek a kibányászott aszteroidán, és vitetik magukat földközelbe, ha pedig megpróbálják a hajtóművel lerövidíteni az utat, nem tudnak leszállni a földre, nem marad elég hajtóanyag.. A földiek lázas sietséggel igyekeztek a tartalék űrhajót felkészíteni, de nyilvánvaló volt, hogy csak másfél hónap múlva érik el a bányászokat, ami már túl késő. Ekkor történt a csoda. Egy idegen űrhajó landolt a készülő földi mellett,és kiszállt belőle egy többé-kevésbé humanoid férfi. Mindössze az orra volt laposabb, a teteje síkszerű háromszöget alkotott, no és a füle egészen hozzánőtt a koponyájához. Tört angolsággal köszöntötte a műszakban dolgozókat, és elmagyarázta, hogy a közelben járt, hallotta a rádión zajló beszélgetéseket, és abból megértette, hogy bajban vannak a földiek, jött segíteni. Az ő hajója ugyan csak kilenc fős, de majd kigondolják út közben, hogyan tovább, csak induljanak máris. Vele tart egy földi ember, aki meggyőzi a bányászokat, hogy nyugodtan átszállhatnak, nincs támadó szándéka.. Gyors tanácskozás után egy ügyes navigátor beült az idegenhez, és már úton is voltak. Amíg a bányászok felé közeledtek, az idegen elmesélte, hogy földi idővel mérve néhány hete érkeztek földközelbe, társai egy kisbolygón élnek, ez a kisbolygó egyúttal az űrhajójuk is, afféle égi vándorként szelik át a galaktikát, ahol kedvező napot találnak, ott eltöltenek néhány évet, aztán tovább állnak, mert ők ilyen nomád hajlamúak. Most éppen azt tervezték, hogy beállnak a föld és a mars közé, és napunk körül keringenek egy pár évet.. Ha kiszámítják a gravitációs egyensúlyt, jól megleszünk egymás mellett, észrevétlen marad kisbolygójuk, nem zavarnak bennünket. Persze ha úgy gondolják a földiek, jó szomszédok módjára össze is jöhetünk. Van mit mesélni egymásnak. Rövidesen eljutottak a teherhajó mellé, ott aztán tanácskozásra jöttek össze a vezérlő teremben. Az idegen elmondta, hogy bármennyire összehúzzuk magunkat, legfeljebb tíz fő jöhet vissza a földre, különben navigációs problémák lépnek fel .Egy zord, mackós külsejű bányász jelentkezett szólásra. - Ismertek jól, legalábbis a földiek, én mindig is szerettem a magányt, jól érzem magam egyedül, könnyedén kibírom azt az egy-két hónapot itt a hajóban is, legfeljebb majd megfigyeléseket végzek. Amikor földközelbe érek, leviszem a hajót, vagy ha nem boldogulnék, valaki majd értem jön. Addigra kész a másik űrhajó is, bármilyen megoldás elképzelhető. Magamnak az itteni készletek jó néhány hónapra elegendőek, így mindenki megússza. Rövid időn belül meg is egyeztek, a társuktól elbúcsúzva átszálltak az idegen űrhajóba és néhány héten belül otthon voltak. A teherhajó két hét múlva földközelbe érkezett, a bányász némi segítséggel , zömmel automata vezérléssel lehozta a kincset érő rakományt, és szerencsés véget ért a küldetés. Ezalatt már az idegen lények is bepasszintották bolygójukat a naprendszerbe, és élénk eszmecsere, látogatások sorozata kezdődött. De ez már egy másik történet… 12 perc Tizenkét perc Szolidan sütött a nap a reptér felett, igazán melegünk csak akkor lett, a „elszállt” valamelyik tanuló, vagyis a gépet a célvonaltól távolabb tette le. Ekkor loholtunk a gép után, aztán négyen közrefogtuk, és visszatoltuk a célvonalra. Az ügyesebbek úgy manővereztek, hogy pont a vonalon álljanak meg, ekkor kímélte a többieket, éppen csak igazítani kellett a vitorlázón, és máris mehetett a következő. A Góbé egy iskolagép, kétszemélyes, a tanuló ül elől, az oktató mögötte. Mindenki mehetett legalább egy iskolakört, ez azt jelentette, hogy egy hosszú csörlőkötéllel felhúzták a gépet két-háromszáz méter magasra, a felső ponton a kötelet belülről ki lehetett oldani, az lehullott, a gép pedig közel négyszögletes pályán repült, amíg tartott a magasságából. Ha sokan voltunk kint, az is gond, mert ritkábban kerültünk sorra, ha meg kevesebben, rohangálni kellett a gép után. Ma nyolcan voltunk kint a reptéren, ez éppen ideális volt, A csoportból csak ketten repültünk önállóan, bennünket a végére hagyott az oktató, mert a szabályok szerint a B vizsgázók csak súlykiegyenlítéssel repülhettek. Ez azt jelentette,hogy az oktató helyére egy ötven kilós homokzsákot tettek, mindenki Robinak becézte, és ugyanúgy bekötötték a hevederrel mint engem. Így nem kellett ki-be rakosgatni a nehéz homokzsákot, mindkettőnknél bent maradhatott. A kollégám kezdte, rövidre emelkedett, a kanyarokban csúszott, leszálláskor hosszúra futott, az oktató a földön mindvégig magyarázta a többieknek a hibákat .Én következtem, igyekeztem, hogy ne sok hiba szúrjon szemet a többieknek. A jelre kis sebességnél tartottam a szárnyvégeket, aztán szépen felszívtam a gépet, rögtön meredekre váltottam, és leakasztáskor már háromszáz méteren jártam. Ez azt jelentette, hogy nyugodtan láthattam neki az iskolakörnek, elég nagy magasságom volt, hogy sokáig fönt maradjak .Élveztem a gyönyörű panorámát, a semmiben suhanást, és boldog voltam odafönt, pont ezért csináltam. Az első két kanyart mintaszerűen vettem, volt bedöntés, kis ív, minden ami kell. A harmadikat is nagy magabiztossággal kezdtem, de hamar észrevettem, hogy nincs rendben valami. Bedöntéskor jobban vibrált a szárny a kelleténél, és a kanyarból kijőve nem hagyta abba. Halk kattogást hallottam a hátam mögött, de hiába néztem hátra, nem láttam az okát. A szárny egyre nagyobb amplitúdóval vibrált, megijedtem. Ha ilyen ütemben folytatja, leválik a szárny és a földbe csapódok. Tudtam, hogy nem szabad pánikba esnem, mert akkor biztos a pusztulás. Összeszedtem magam, és erősen gondolkodtam a lehetőségeken. Először is visszavettem a sebességet az átesési szint közelébe, ezzel csökkent a szárny terhelése, a rezgés valóban alább hagyott. .A negyedik kanyarban már nem mertem bedőlni és ráfeküdni a levegőre, inkább lazán csúsztatva araszoltam be a kanyarba. Gyorsan lenyomtam a gépet húsz méteres magasságba, és azonnal a leszállásba kezdtem. A féklapokat nem használhattam, mert hatalmas terhelést rótt volna a szárnyakra. Így persze a célvonalon még csak éppen hogy érintettem a talajt, mire megállt a gép, már jó ötven méterre voltam társaimtól. Az egész csapat semmit sem sejtett az egészből, amikor kikászálódtam a gépből, egymás szavába vágva szidtak, még ilyen pancser fordulót és leszállást nem láttak. Csak az oktató hümmögött, és megrángatta az egyik szárnyvéget. Rémülten konstatálta, hogy a szárny elmozdul a helyén, a végen már vagy tíz centit mozgott. Kiderült, hogy valóban egy hajszálon múlott az életem. A két szárnyfélt egyetlen csavar tartja középütt, amely hiába hatalmas,ha nincs biztosítva, könnyedén lepörög az anya. Az történt, hogy a rögzítö csapszeg elnyíródott, az anyacsavar elkezdett lassan letekeredni, ezzel egyre nagyobb mozgásteret engedett a szárnyközépnek, ettől rezgett egyre jobban a szárny. Ha durvábban kezelem,, még a levegőben lecsavarodik, és akkor végem. Életem tizenkét perce örökre bevésődött emlékeimbe, ma is ott van kitörölhetetlenül. .Az oktató alaposan megdicsért, kielemezte a csoportok előtt az esetet tovább sulykolva az ellenőrzések fontosságát. Mindez nem szegte kedvemet, ugyanolyan erős volt bennem a repülési vágy, mígnem az élet közbeszólt: a következő reporvosi vizsgálaton magas vérnyomást állapítottak meg, nem támogatták tovább ezt az életpályát, így maradtam a földön, elektronikus lettem.










Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!